A csillagmagok is elfáradnak.

Nem csak nèha, hanem sokszor.

A fizikai világban rengeteg a korlát, a gát, a lélek nem tud szabadon szárnyalni. Márpedig a csillagmagok lelke hazavágyik ès szüntelenül kèmleli az eget, hogy mikor hasad meg vègre a fátyol, mely börtönbe zárta, elrekesztve otthonától.

Nem egyedül érkeztek és nem érkeztek felkèszületlenül. Az emlèkeiktől ugyan megfosztották és mély álomba merítettèk őket, de lelkük amikor felèbred tudni fogja miért van itt.

A lélek nem felejt. Sokszor èrzèsekkel mesél a múltról, a csend hangjai között szólal meg, álmok idejèn üzen kèpekben.

A léleknek tapasztalata van és bölcsessége, nem érkezett felkèszületlenül ebbe a világba. Ereje van, melyet a Forrás fènye táplál ès a szeretet, amely nem ismer akadályt.

Így érkezett a Földre minden csillagmag. A lèlek emlékszik minderre. A lélek tudja, hogy győzni jött, hogy győzelme biztos. A sötétség, tűnjön bármilyen erősnek is, nem maradhat fenn a fénnyel szemben. Időt kapott önmaga felfedezèsère, de az ideje már lejárt.

Nincs többé helye az univerzumban. 

Nincs hatalma a fény gyermekei felett.

Nincs ereje a szeretet felett.

Ez a győztesek kora, azért vagyunk itt az Aranykor kapujában, hogy győzzünk ès véget vessünk a sötétség tèrhódításának. Jöttünk vègignèzni a bukását és az emberiség felemelkedèsèt.

Fènyből származunk ès a fény teremtő erő. Használnunk kell teremtő erőnket, hogy megèpíthessük az új világot, melyben a bèke ès a szeretet lesz a korona az egysèg fejèn.

Nincs helye félelemnek ès bizonytalanságnak. Nincs helye elvetettsèg èrzèsnek ès gyengeségnek. Győztes tudatra van szükség, hitre ès tudásra. Összefogásra, mely átível fajokon, tèren ès dimenziókon.